Sok minden történt az elmúlt időben. Annak dacára, hogy azt hittem, majd belelendülök a blogolásba, ahogyan azt a meme-nél is írtam, valahogy nem ment. Nem megy most sem, de úgy döntöttem, ne legyen már annyi csonka, megkezdett piszkozatom, inkább írok egy bejegyzést… Talán értelmes is lesz, talán olvasva sem a teljes káoszt fogja tükrözni.
20 nap. A bolondballagás péntekét és a szünetet leszámítva ennyi tanítási nap van még hátra…
Ez mindösszesen öt hét az érettségiig.
És én még nem csináltam semmit.
Nem azt mondom, hogy nem is fogok, nem arról van szó. De úgy döntöttem, hogy nem fogom túlhajszolni magam. Az angolra és a törire fogok koncentrálni. Ha ezt a kettőt teljesíteni tudom a magamtól elvárt szinten, akkor nem lesz semmi probléma a felvételivel. Márpedig teljesíteni fogom.
Sokan fordulnak hozzám azzal a kérdéssel, hogy nem késő-e, most elkezdeni tanulni… Hogy én miért hagyom az utolsó pillanatra…
Más osztálytársaim már komplett történelem próbaérettségi könyveket oldottak meg. Én nem teszem. Egyrészt, mert nem veszem meg… Másrészt pedig, mert ha eljön majd az ideje, akkor a megtanult anyag felhasználásával meg fogom tudni oldani a feladatokat.
Rosszul esik az, mikor valaki az osztályból, vagy a családból megkérdőjelezi, hogy el tudom-e így érni azt, amit kitűztem célnak. Miért nem tudnak az emberek egy kicsit bízni? Ha ők nem hisznek bennem, akkor inkább ne is szólaljanak meg, mintsem hogy elbizonytalanítsanak a kétségeikkel.
Megutól kaptam/kapok majd még angol könyveket, és az angolommal amúgy sem volt probléma soha, arra csak egy kicsit rá kell gyúrni. A törit pedig időben el fogom kezdeni, és igenis megcsinálom.
Elég rossz érzés, hogy hiába számolom vissza a napokat, nem tudom felhőtlenül azt mondani, hogy 39 nap, és 18 leszek… Mert helyette azt mondom, hogy 39 nap, és matek érettségi… X”D
De félre a komolysággal, félre az iskolával!
Az elmúlt időszakban újra visszatértek a filózós pillanataim. Nem is nevezném őket pillanatoknak, mert van, hogy egész nap álmatag vagyok, és csak kattogok. Ez persze nem rossz, sőt, örülök, hogy végre értelmes fonallá tudom szőni a gondolataimat. ennek ellenére, a ficírás még mindig nem megy. Tegnap több mint egy oldalt töröltem ki… Egyszerűen nem tudtam úgy otthagyni, hogy “meghagyom, aztán majd átírom”. Nem tudom úgy megírva hagyni, hogy tudom, hogy pocsék. Talán túl sokat várok el magamtól… Talán nem. Mindenesetre igyekszem összeszedni magam.
Mint írtam az első sorban, sok minden történt. Kicsit átrendeződtek a dolgok a baráti körömben, méginkább az elleneim körében. De igazából nem érdekel. Egyetlen dolog foglalkoztat igazán, az pedig a hiány. Mértéktelen, végtelen üresség. Akármit csinálok, minden pillanat után, amikor jól éreztem magam, amikor nevettem a többiekkel a suliban, ott van az, hogy egyedül vagyok. Amikor elköszönünk az állomáson, és felszállok a vonatra, mintha otthagynám a társasági énem Battán, és kifacsarva érnék haza. Anyu ma meg is kérdezte, mi a baj. Én pedig nem tudtam neki megmagyarázni, hogy valójában semmi… Nem mondhattam egyszerűen csak azt, hogy nem érzem, hogy élnék. Elvégre ezt mégsem közölheti az ember az anyjával.
Majd elmúlik. Úgy vagyok vele, hogy ezt a pár hetet már kihúzom, aztán az érettségi előtt közvetlenül már nem lesz időm ilyesmin filózgatni. Szóval most ez van. Majd lesz valami más.
Sajnos felvetem egy újabb rossz szokást az amúgy is hosszú listára: Ahogy hazaérek, alig csinálok valamit, már jövök gép elé. isten bizony, mintha várna itt valaki, vagy időre jönnék, nem is tudom… Pedig semmi ilyesmiről nincs szó. Oké, az benne van, hogy újra elkezdtem FarmVille-ezni, de igazából ennyi az egész. Bekapcsolom a gépet, nincs fent senki MSN-en, akivel szívesen beszélnék (nem mellesleg egyszerűen nem vagyok kommunikatív MSN-en), tweetelek párat, közben learatok a farmon, megnézem a frissítésblogokat, és kész. Utána már csak tengődöm, az idióta lájkolós oldalakat nézegetem, képeket keresgélek. Más szóval nem csinálok semmit sem. Szerettem volna újrakezdeni a szerepezést ASZ-en, abból se lett semmi és nem tudom, lesz-e valaha. Olvasnivaló nem akad, mert most az AFS és az RS is dögrováson van. Szóval csak azért ülök a gépnél, hogy ne máshol legyek, és ne mást csináljak. Pedig lenne mit. ennek ellenére inkább animéztem a múlthéten is. Leszedtem és megnéztem a Sámán Király mind a 64 részét, és piszkosul élveztem, hogy visszafanultam a régi kedvenc animémre. A Rajongásba Megu is betársult, az első néhány részt együtt néztük meg, mikor pénteken nálunk aludt. Jó volt^^
Sok új megjelenés van/lesz mostanában. Például a minap töltöttem le egy Matenrou koncertet, na meg a Gazetto dvd és a best of album is kint lenne már, ha nem üt be ez a katasztrófa Japánban. Úgy illik, hogy erről is ejtsek néhány szót, pontosabban nem is igazán a katasztrófáról, hanem az emberi reakciókról, amik követték.
Sokan azonnal bedepresszióztak, az volt az első reakció, mikor megtudtuk kint, a Giru koncert kintalvós csapata, hogy az ismert emberek rendben vannak-e. Ekkor még fogalmunk sem volt a baj mértékéről, csak annyit hallottunk, hogy hatalmas földrengés volt. Aztán később, hazaérve olvastam utána a dolognak.. Több ezer halálos áldozat… Eltűntek tízezrei… És közben mást se láttam facebookon, meg fórumokon, csak hogy mindenki kipakolja a “pray for japan” feliratot, darukat hajtogat, kíván, sajnálkozik, depressziózik, sír, és megintcsak sajnálkozik. Én ezt nem bírtam így csinálni. Rossz volt látni a képeket, hogy Sendai-ból mi maradt, rossz volt olvasni a híreket, hogy már atomkatasztrófa is fenyeget.
Amikor hatalmas cunami volt Haitin, anyáék gondoltak arra, hogy örökbefogadni egy árván maradt gyereket, akár hagyományos, akár jelképes módon, ami végül nem valósulhatott meg… Most én sem akartam csak ülni, és sajnálkozni, ahogy olyan sok ember tette. Persze, dicséretre méltó, hogy együttéreznek, hogy gondolnak az áldozatokra, a túlélők rossz sorsára. De nekem ez nem volt elég. Én nem imádkoztam egy istenhez, amiben nem hiszek, nem hullattam könnyeket a halottakért. Egyszerűen csak kiraktam egy plakátot és egy gyűjtődobozt a suliban. Ettől jobban érzem magam. Hogy tettem is valamit. Igaz, nem fűzök nagy reményeket hozzá, mert a sulink nem az intelligens emberekről híres az utóbbi időben, de mégis… Valahogy jó érzéssel tölt el a gondolat, hogy nem csak passzívan figyelem a történéseket.
Nem mondom, hogy remélem, hogy minden rendben lesz. Ezt így nem lehet kívánni, hiszen akár 5-6 évig is eltarthat a teljes helyreállítás, és Magyarország éves költségvetésének körülbelül háromszorosa kellhet hozzá. De előbb-utóbb begyógyulnak majd Japán sebei.
Végül nem lett valami optimista post ez. Kéne beszúrni még valami jó, poénos, humoros dumát, valamit, ami mosolyt csak az ember arcára.
Nem is tudom… Koival sokat baromkodunk mostanában MSN-en, Giru koncert után is nála aludtam.
Suliban is egyre többet és többet beszélgetek mindenkivel, pedig eddig sem voltam elszigetelődve, de most még közvetlenebbül elvagyunk. A tablónk is nagyon poén lesz, olyan lesz, mint egy parafa tábla, és ilyen cetli formában lesznek rajta aranyköpések meg szállóigék az osztálytól. Oké, ennek a felét nem értem, de azért amit értek, azokhoz vicces emlékek fűződnek :D
Így most visszagondolva, nem is tudom, hogy –OZ- óta írtam-e már egyáltalán. És nagyon lusta vagyok ahhoz, hogy megnézzem, szóval leírom egy rövidke mondatban, hogy az egy zseniális koncert volt, felzárkózott a D’espa mellé az élvonalba, és fej-fej mellett csücsülnek az eddigi legélvezetesesebb koncertjeim dobogójának első fokán :D
A Girugämesh is nagyon jó volt, bár ott voltak bizonyos negatívumok, mindazonáltal élveztem, és visszavárom őket is^^
Mindkét koncertről beszereztem egy-egy pólót, hordom is őket nagyon gyakran, mert imááádom a mintájukat, és legalább méretben is jók… Nem úgy, mint a D’espás.. XD
Szóval zajlik az élet erre, felém is, és zajlani is fog, remélem. Nem mondom, hogy várom a nyarat, hogy várom, hogy túl legyek az érettségin, mert úgy gondolom, ez az időszak is tanít valamire. Hogy mire, azt nem tudom, csak az világos eddig, hogy veszettül kellemetlen… De majdcsak kiderül a jövőben, nem igaz? :D
