Random rage rövidre szabva

Mi a fene van az emberekkel? Oké, ezt a kérdést bármilyen helyzetben feltehetném, de most vegyük a csodás arckönyves megközelítést, alias kommunikáció a Facebook nevű nagy kék szörny segítségével.

Régen, valamikor az ősidőkben volt nekünk egy MSN-ünk, avagy Windows live messenger. Használtuk is, több száz (ha nem ezer) oldalnyi naplózott beszélgetés bújik meg az én gépemen is, de aztán annak is leáldozott a kora, végül bekebelezte illetve felváltotta ugyebár a Skype, amit jelenleg vajmi kevesen használnak… Ám eközben felvirágzott a Facebook, és ma már mindenki ott beszélget az ismerőseivel, mert az a legkényelmesebb, leggyorsabb, sorolhatnám. Az ismerőseim nagy része, ha online van, akkor bizony Facebookon is elérhető, még ha ez a chaten nem is látható, de üzenetet persze lehet írni… Azonban most csak a csevegőben bejelentkezett emberekre szeretnék koncentrálni egy kicsit…

Csak a mai nap folyamán 4, azaz NÉGY olyan emberrel volt hosszabb-rövidebb diskurzusom, akik felszívódtak… Ebből három írt rám, egynek pedig én pötyögtem először… Ezzel nem is lenne semmi probléma az ég adta világon, ha mindezt nem úgy játszanák be az emberek, hogy közben végig elérhető állapotban vannak, és postolgatnak a falra, viszont a kérdésükre/témakezdésükre/stb írt jó pár soros reakciómat még csak meg sem nézik órákon keresztül, és ha mégis megteszik, nagy kegyesen dobnak rá egy XD-t. Kérdem én… MINEK vagy akkor elérhető, ha tojsz a az emberek fejére? (vagy csak engem tisztelnek meg ezzel?) Vagy miért nem tudsz benyögni egy “bocsi, most lépek egy kicsit” vagy “pillanat, van egy kis dolgom” kaliberű pár leütéses szöveget, hogy urambocsá’ ne malmozzak a gép előtt, hogy na most akkor társalgunk, vagy nem társalgunk… Lehet, hogy csak az én elveim közt evidens az, hogy ha épp szar kedvem van, és nem akarok beszélgetni, akkor azt közlöm a beszélgetőpartnereimmel? Vagy ha telefonálok háromnegyed órán keresztül? Vagy ha belemerülök az olvasásba/blogolásba? Esetleg ha filmet nézek vagy játszom, írok két sort, hogy “ne várjál már rám te kretén, két órán át teljes képernyős elfoglaltságom van”… Persze, oké, megtörténik, hogy kihal a beszélgetés, és persze, mégsem írogat az ember mind a 16 aktuális megnyitott ablakba ilyeneket, lehet ezzel jönni, valóban előfordul az ilyen, hogy befagy a téma, aztán annyi… Akkor felesleges erőltetni, ezt aláírom, és én is követem.
De ha épp egy dologról aktívan folyik a beszélgetés, ne hagyd már ott a partnert egy büdös szó nélkül a ‘csába, mindezt ELÉRHETŐ módban!

Tehát akkor… ha rám írsz, és beszélgetni szeretnél, akkor beszélgessünk. Írj te is, mesélj te is, ne csak két ikszdét biggyessz minden második mondat után… Ha meg nem akarsz beszélgetni, csak azért írsz rám, hogy megkérdezd, hogy sziamizu, és ha erre én kifejtem neked, hogy TÉNYLEG, mi a helyzet velem, majd te hagyod az egészet a fenébe pihenni másfél órát elolvasatlanul, akkor ne csodálkozz, ha bezárom a beszélgetésünket, és letojom az egészet…
Erről ennyit, köszöntem.

People error

Van egy kérdéskör, amit már annyiszor feszegettünk, és sosem kapunk rá választ.
Mégis mi a fenéért nem tudnak az emberek a saját dolgukkal törődni? Mi olyan jó abban, hogy kibeszélik mások személyes dolgait, amiről valahogy tudomást szereznek? Jobb lesz nekik tőle? Vajon kevesebben fogják utálni őket, ha mondanak valami jó kis pletykát? Vagy élvezik, ha mások bosszankodnak miattuk, ha valamivel tönkretehetik egy ember napját?

Miért van az, hogy teszem azt rövid ideje belekerültél egy új baráti társaságba, olyan emberek közé, akiket annyira nem ismersz, de meglepően jól kijöttök. Aztán történik valami, ami még csak nem is rossz dolog tulajdonképpen, csak épp nem mindenkire tartozik, és mégis, valahogy szárnyra kap a híre, rosszabba esetben még csöppet ki is színezve. És akkor csalódnak benned az új barátok, furcsán néznek rád a régiek is, elítélnek, vagy csak viccelődnek veled és azt mondják, “nem gondolták volna”. Te pedig csak vagy ott velük szemben, és nézel ki a fejedből, közben azon gondolkodva, hogy kitől.. hogyan… miért?
Fokozzuk kicsit! Mi van a névtelen emberekkel, akik hazugságokat terjesztve és pocskondiázva zaklatnak másokat, a baráti körödet, és próbálnak porig alázni az emberek szemében? És amikor megkérded másoktól, hogy kitől hallották a dolgokat, sosem tudod visszavezetni a szálakat az első emberhez.
Adjunk egy pacsit az Ask.fm kitalálóinak azért, hogy az ilyen mocskolódók kezébe adta a csodálatos lehetőséget, tálcán kínálta nekik a tökéletes követhetetlenséget és névtelenséget! Persze itt hibázik az is, aki regisztrál erre az oldalra, és komolyan veszi, illetőleg megosztja az ilyesmire vonatkozó kérdéseket, hiszen máskülönben nem tett volna szert ilyen népszerűségre az oldal, és eltűnt volna a süllyesztőben, akár csak a formspring kérdésoldala például.

Ebben az a legjobb, amikor elkezdesz barátkozni egy új emberrel, és egy ponton előkerül a téma, hogy “figyi, te amúgy tényleg csináltad ezt meg ezt?”… Próbáld meg kimagyarázni! Próbáld meg úgy, hogy semmit nem tudsz arról, ki terjesztette! Próbáld meg tisztára mosni a nevedet, amiről azt sem tudtad, hogy másoknak fogalmuk van! Nem lesz egyszerű…

Sokan azt mondják, ha ilyen történik “szarni rá!”, de ez tényleg ilyen könnyű lenne? Ha nem foglalkozunk vele, akkor már nem is létezik? Dehogynem. Ugyanúgy terjed, és minden egyes tettedből, nyilvános szavadból táplálkozva burjánzik tovább, mint valami gyom. Elvághatod a gyökereit, de a kis csonkokból újra ki fog hajtani, mert van, aki locsolja. Ott vannak a rosszmájú, pletykás, előtted rejtve maradó emberek, akik lehet, hogy a közelebbi ismerőseid közül kerülnek ki, csak te nem tudsz róla! Mert bízol, mert hiszel, és talán mert elsiklasz a jelek fölött. Tényleg ennyire romlottak az emberek? Vagy csak ez a japános szubkultúra ilyen belterjes fertő? Akárhová nézek, mindenhol fellelhető a fentebb említett esetek valamelyike, és az emberek élvezik, ha ezeket hallgathatják, mert akkor fél órán keresztül újra van beszédtéma, lehet kombinálni, találgatni és szörnyülködni. Mert milyen jó érzés az, ha vájkálhatunk mások magánéletében, ha már a sajátunk romokban hever, nemde?

Oké, offolom a filózást mára.