Már csak ez hiányzott, hogy nekem kedvem támadjon szívkiöntős blogbejegyzést írni.. De igazából ki kell írnom magamból, mert az már nem elég, ha elmagyarázom Anyunak.. már ha megérti. Mert ebben nem vagyok biztos, legalábbis ahogy lereagálta, nem úgy tűnik.
Igazából baromira elegem van. Mégis hogy a rákba próbáljon az ember közösségi életet élni, ha lehetetlen? És kurvára nem én tehetek arról, hogy kb üres vagyok, mint egy sivatagi kút. Annyi mindent próbáltam már szervezni. Kisebb csapattal, meg 20-30 ember bevonásával is… És VALAMI mindig beleköp a levesbe. Az egyiknek edzése van, a másik nyelvórára megy, a harmadiknak nincs pénze, a negyedik nem hagyhatja el a házukat, van, aki hetekre eltűnik, és nem lehet utolérni, és sorolhatnám. Persze, én ezzel ne tehetek semmit, elvégre az embereknek megvan a saját életük, meg minden… De én nem akarom így érezni magam… És hiába járnék el bárki mással, vagy keresnék újabb embereket. Azoknak is lenne elfoglaltságuk, és épp eleget voltam ár egyedül ahhoz, hogy NE akarjak többet. Olyan nagy kérés, hogy legyen közösségi életem? Hogy mások is akarjanak közösségi életet? Persze, gyanítom, én tehetek az egészről, mert alkalmatlan időpontokat választok, vagy túl rámenős vagyok, vagy megunnak az emberek, vagy… tudomisén, de valszeg én csinálom rosszul, ha mindenkitől ugyanazt a reakciót kapom. Hogy egyszerűen sose jön össze semmi.
Miért van az, hogy ha felvetek egy csoportos lehetőséget, mittudomén, a vidámparkot, vagy akármit, akkor a 25 főből durván kettő tud úgy visszajelezni, hogy oké, 10 meg úgy, hogy talán, a többi meg nem is válaszol? És akkor, amikor ott tartunk, hogy na, beszéljük meg, hogy mikor, hányan, akkor kisül, hogy hárman maradtunk… És valaki benyögi, hogy “hát, ennek így nem sok értelme van, nagy csapattal buli lenne”.
Miért van az, hogy az ember szívesebben kiteregeti a magánéletét és a problémáit fészbúkon, minthogy ahelyett, hogy venne egy doboz cigit, ez árát vonat/buszjegyre költené, és/vagy találkozna valahol egy barátjával, hogy átbeszéljenek mindent?
Vagy ez csak velem van így? Komolyan kezdek kétségbe esni, hogy valamit kurvára rosszul csinálok, ha ennyire le vagyok szarva, és az embereknek egy szava sincs hozzám, nemhogy egy pár órája…
Igazán… próbálok kiabálni ebből a rohadt nagy szakadékból, hogy valaki legyen olyan kedves, és eresszen már le egy létrát, és üljön le velem a gödör fenekére beszélgetni egyet, ha már kimászni úgy tűnik, képtelenség.
És akkor itthon csodálkoznak, meg én vagyok a rossz, amiért a szabadidőmet és az éjszakáimat jószerivel a gép előtt töltöm. Hogy miért teszem? Azért, mert ezt teszi mindenki… Mert amikor gondolom a tengernyi mindennapi tennivalók után hazaesnek, akkor csak erre van lehetőségük.Persze, ez is totál érthető.. Csak akkor megint bennem van a hiba, hogy én nem táblázom be a mindennapjaimat, és nem akarok egy antiszociális robottá válni, aki csak online vált pár szót a barátaival. És elég elborzasztó, hogy ha valakihez hosszá szeretnék szólni, azt már előbb elérem fészbúk üzenetben, meg MSNen, mint SMS-ben vagy telefonon. És ez SZAR!
Néha tényleg elfog a gondolat esténként, hogy milyen rohadtul egyedül vagyok… Pedig emberek vesznek körül nap mint nap… Pedig olyan őszinte barátaim vannak, akiket sokan megirigyelnének. Csak akkor miért vették vissza a dolgot, akármi legyen is az, amivel betöltötték a magányom ürességét? Miért vannak úgy, hogy közben azt érzem, nincsenek?
Mit csinálok rosszul? Könyörgöm, valaki mondja meg, mert ez így kicsinál.
