Tulajdonképpen nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Sok a gondolatom, és mind elég komplikált.
Igazából.. Az keserít el a legjobban, már-már fáj szembesülnöm vele, hogy az emberek mennyire nem bíznak egymásban. [Vagy csak bennem? És nem is mindenki? Ez most lényegtelen.] Valahogy kihat ez a dolog, ez a fajta szeretet a barátságokból. Én legalábbis nagyon kevésszer érzékelem, hogy létezne. A legtöbb embernek nincs egy olyan barátja, akivel felhőtlenül, és titkolózás nélkül megbeszélhet MINDENT. Akinek mégis megadatik, és én is ezek közé sorolnám magam, azok pokolian szerencsések, mert van valaki, akiben úgy igazán Bízhatnak.
De írok most az én szemszögemből.
Alapjaiban véve olyan ember vagyok, aki a végletekig képes elfogadni mások döntéseit, álláspontját, érveit. El tudom fogadni, mert az ő élete, azt tesz vele, amit akar. Persze, lehetséges, hogy kifejezem ellenérzéseimet, vagy felvonultatom az ellenérveimet, de ennek semmi köze az elfogadáshoz. Ha valaki hoz egy döntést, az csak rá tartozik. Lehet, hogy kihatással van a körülötte élők életére, sőt biztos. De mégis csak az ő, és csakis az ő döntése… Ő fog a legjobban megsérülni, vagy ő lesz a legboldogabb a hatására.
Úgy gondolom, ez egy barát feladata. Hogy akkor is ott legyen a másiknak, ha az rossz döntést hoz. vagy jót, teljesen mindegy. Ne veszekedjen vele érte, ha van ellenvetése, magyarázza el, és értelmes, felnőtt ember módjára meg lehet beszélni. A következmények pedig már egy másik történet.
Szerintem egy barátságban ez nagyon fontos.. Lehet azt mondani, hogy naiv vagyok… De ez nálam természetből adódik, az elfogadás is, és minden más is.
Én azt hittem, ezzel tisztában van az összes barátom… Hiszen számtalanszor bizonyítottam már, hogy én nem feddek meg senki egy rossz döntésért, nem kezdek veszekedésbe, ha nekem nem tetsző személyhez fűzik szoros kapcsolatok. Csak elfogadom, talán elmondom, hogy szerintem miért rossz ötlet az adott dolog, és kész. Tényleg azt hittem, hogy ez nyilvánvaló mára.
Így tehát tényleg szíven ütött az, amikor szembesültem azzal, hogy ez nem így van. Első alkalommal, amikor ez megtörtént, nagyon magam alatt voltam, és nem tudtam, mihez kezdjek. Végül úgy döntöttem, hogy a megszerzett információval élek, és megkérdezem az egyik érintettet, mégis mire véljem a dolgot… Azóta is bánom, mert ezzel a lépéssel mintegy hozzájárultam egy számomra fontos személy összeomlásához. mert olyan dolgokat kavartam fel, amit nem kellett volna. Önző voltam, mert a saját fájdalmam érdekelt. Vissza akartam őt kapni, mert pokolian hiányzott. És hála egy…. Kétarcú barátnak, megkaptam a tökéletes eszközt hozzá. Tényleg, komolyan bánom már az egészet.
A közelmúltban pedig… megtudtam valamit, ami megadta az utolsó cseppet a már elég régóta stagnáló, majd’ csordultig lévő pohárba. Igazából, bizonyos szinten az én hibám. Mert HINNI AKARTAM, hogy az emberek változnak. Hogy akinek a hátam mögött volt egy másik oldala is, mára felnőtt eléggé ahhoz, hogy őszinte legyen. És megint tévednem kellett. Mert én megint a bizalmamba fogadtam, és nem is szándékozom ezt megvonni tőle, mert az egyik legkedvesebb barátom… És persze, elfogadom, ha ez nem kölcsönös… De úgy érzem, én komolyan bizonyítottam, hogy elfogadom a döntéseit… Nem értem, mi értelme volt hazudni nekem. Egy teljesen jelentéktelen kis információ, ami engem már koránt sem zavart volna, és mégis… Ő úgy érezte, hogy nem mondhatja el nekem. Hogy máshogy kell beállítania a történéseket, mint ahogy valóban voltak. Miért?! Hogy magát jobb színben tüntesse fel? Vagy hogy nekem kevésbé essen rosszul? Hét épp EZÉRT volt rossz. Mert máshonnan kellett megtudnom a valóságot… A valóságot, hogy nem bíznak bennem. Akárhogy fáradozom, mégis a hátam mögött mondják ki az igazságot, és nem a szemembe.
Nem tudom, ki fogom-e tudni mosni a pohárból ennek a mocsoknak a maradványait, ami most megtölti. Mert gondolom, nem árulok el hatalmas titkot azzal, ha azt mondom, hogy MÉG MINDIG szarul esik, ha ezt játsszák velem… Ha valakinek ilyen szinten két arca van. És nem tudom, hogy ez úttal csak újfent magamnak teszek rosszat, ha sokat gondolkodom ezen, vagy netán, ami még rosszabb lenne: megint aláásom valakinek az életét, ha rám törne az őszinteségi roham.
