Valahogy sosem akar nekem igazán összejönni ez a blogolás. Mindig elkezdek egy-egy bejegyzést, eljutok a feléig, és rámsötétedik. Persze másnap az adott bejegyzés már nem aktuális, szóval lehet újat kezdeni.. Így eshet meg az is, hogy potom *számol*… 11 piszkozatom van XD Ebből 5nek még címe sincs XD Szóval gondolatos post lesz ez. Több, apró gondolatfoszlány lesz benne, amik esténként, napközben, vagy bármikor eszembe jutnak. Erről-arról, életről, barátokról, ellenségekről, esetleg éppen Rólad, kedves olvasó. Na, meg persze magamról :) Szigorúan nevek nélkül. Hiszen a gondolataimban sem emlegetek mindenkit a nevén :)
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Úgy tűnik, helyrerázódnak a dolgok. Nagyon rossz volt a nyári szünet. Alig találkoztam valakivel… Mintha minden, ami előtte lett volna, gyökerestül megfordult volna. Nem éreztem jól magam, de most már kezd oké lenni a dolog. Valami hiányzik, még mindig, de majd elmúlik.
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Néha elgondolkodom, vajon ő tudja-e, hogy milyen hatással volt rám az a 20 perc, öt évvel ezelőtt. Hogy vajon tudja-e, hogy az az eset, mint egy jóslat, végigkísérte az életem egészen azóta. Hogy IGAZA VOLT. Vagy nem volt? Azért igaz, mert én azzá teszem azzal, hogy beletörődöm?
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Volt egy olyan időszakom, amikor le akartam tisztázni vele a dolgokat. Gondoltam rá, hogy egyszer csak beállítok hozzá, hogy na akkor most elmesélem, hogy mit tettem én, és mi a pletyka.. Rá bíztam volna, hisz-e nekem, vagy sem… De aztán valaki jól hátba szúrt, és egy csöppet elferdítve beszélt neki rólam. És újra támadva lettem. Most nem tudom, mit akarok. Saját becsületem miatt még mindig ott van, hogy beszélni vele, vagy csak kitálalni neki mindenről, amiért valóban én vagyok a felelősségre vonható. De ezek után, szerintem már nem fogom megtenni. Nem éri meg.
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Néha úgy érzem, hogy kell valaki. Hogy egyedül vagyok, hogy szükségem van valakire, aki közelebb van hozzám, mint bárki más. Néha pedig úgy érzem, hogy a jövőm szigorúan egyszemélyes… Nincs benne hely, csak nekem és a barátaimnak. akik mellettem maradnak. Azt hiszem, egészen tanácstalan vagyok.
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Én tényleg nem értem, mi történik velünk. Hogy csak magamra veszem-e, vagy tényleg nekem szól… Egy barátság -alapjaiban véve minden emberi kapcsolat- kétoldalú. Próbálkoztam beszélni… próbálkoztam kérni, hogy beszéljen… Egyik se jött össze. A találkozók értelmetlenek voltak, a beszélgetések meghalnak, ha össze is hozunk egy találkozót, váltunk pár szót, aztán ülünk kukán egymással szemben… Én tényleg nem akarom elveszíteni, mert fontos. De ha így haladunk, el fogom. Nem tudok már mit tenni, mondani, kérni. Néha úgy érzem, én erőlködve fáradozom, hogy fenntartsam a barátságunk, míg az ő oldaláról semmi visszajelzés, semmi akarat, vagy csak ritkán, és az se tart sokáig. Még nem adtam fel.
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Nem tetszik, hogy a körülöttem lévő emberek nem hisznek bennem. tudom, hogy nem egyszerű célokat tűztem ki magam elé, de eddig nem volt problémám azzal, hogy elhatározok valamit, azt meg is valósítsam. Rosszul esik, ha bárki azt mondja, hogy “márpedig erre nem leszel képes”, vagy “nem fogod bírni”, és társai… ha nem képes bízni bennem és a józan ítélőképességemben, ha nem tudja elhinni, hogy nem becsülöm túl magam, akkor inkább meg se szólaljon! Nem kell, hogy azzal tömjék a fejem, hogy mit nem tudok megcsinálni szerintük. Tisztában vagyok a saját határaimmal, és amúgy is, könyörgöm! Egyszer élek, és ha most nem teszek meg mindent azért, amit szeretnék, soha nem lesz több lehetőségem rá! Nem akarok tökéletes, unalmas, monoton életet élni. Hibázni akarok, és fejlődni, és tanulni a velem történt esetekből! Térdre esni, aztán leporolni magam, és felállni, még akkor is, ha megsérültem! Majd meggyógyulok. Majd megoldom a problémákat. Soha nem fogok eljutni sehová, ha mindent a seggem alá tolnak és semmi nincs amiért meg kell harcolnom, ami próbára teszi a tűrőképességem.
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Annyi kérdés van a fejemben. Kérdezni akarok tőle, kérdezni akarok mindenkitől… De nem teszem meg, mert néha tényleg úgy érzem, hogy ráerőltetem magam az emberekre. Hogy nem mondják, csak tűrik, ha idegesítem őket a túlzott szeretetemmel… Olyan jól esik néha hallani tőlük, hogy ők is annyira várnak valamit, amit együtt fogunk csinálni, mint én. Olyan jó látni, amikor örülnek a közös dolgoknak… De mégis ott van a félsz, hogy gyakran az idegeikre megyek, csak nem mondják.. Vagy nem is tudom… Az a baj, hogy annyira tudok kötődni másokhoz, hogy az már ilyeneket gondolatokat vet fel… Vajon ezeknek van alapja?
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Ez az egyetemi élet nem csóróknak való. A gólyatáborban is olyan jó csapat verbuválódott össze, hívnak, hogy menjünk inni, menjünk ide, oda, amoda, és tényleg mennék, mert mindenki annyira jó fej, és jól elvagyunk, meg minden, de nincs pénzem. azt meg nem vagyok hajlandó bejátszani, hogy meghívatom magam. Nem vagyok olyan, aki ismer, az tudja. Ezen kívül ott van az a köteg meghívás, amit Facebookon is kapok.. Na nem, mintha arra elmennék, csak azért durva, mennyi ilyen rendezvény van. Szóval beígértem a Törpöknek, hogy ezentúl minden közös piáláson ott leszek, ha végre lesz melóm X”D Addig ne számoljanak velem. Örülök, hogy ilyen jó társaság van az egyetemen. Mindenkivel el tudok lenni a csoportból is, meg a gólyatáborosokkal is gyakran összefutok. Nagyon tetszik ez az egész így, csak ez az anyagi probléma ne lenne.
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Vannak emberek, akikhez egyre közelebb kerülök, és vannak, akiknek társaságában már-már feleslegesnek érzem magam. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy mindenki tudjon rólam valamit: Egyetlen módja van annak, hogy valaki engem teljesen elmarjon magam mellől. Csak mondja a szemembe, hogy “Nincs rád szükségem”… És akkor eltűnök az életéből, mintha sosem ismert volna. Esetleg, majd a távoli jövőben újra bemutatkozhatunk egymásnak… Ha már mindketten képesek leszünk felnőtt módjára kezelni a múltat, adott esetben pedig fátylat borítani rá.
Amikor kikerültem az általánosból, akkor sok idő kellett, hogy felszámoljam magamban annak a 8 évnek a rossz tapasztalatait, és jókká alakítsam. Azóta én arra hajtok,hogy akinek tudok, ott legyek, segítsek, ha szüksége van rám. Nekem kell, hogy másoknak kelljek, mert különben nem érzem, hogy élek. Különben egy szürke kisegér, egy semmi vagyok, aki csak lézeng a világban. Elég rosszat éltem át ahhoz, hogy tudjam, nem kívánom senkinek, hogy akár szerelem, akár barátok, akár csak az élet miatt annyira szörnyen érezze magát. nem segíthetek mindenkin, nem is akarok. De amíg valakinek úgy érzem, szüksége van rám, addig van értelme az egésznek. Lehet gyerekesnek nevezni, lehet vajszívűnek, naivnak. Valószínűleg csak én tudom, hogy ezek közül egyik sem vagyok. Persze, biztosan sok embernek voltak még hozzám hasonló tapasztalatai, nem is tartom magam egyedülállónak. De nekem ez alkotta meg az elveimet. Amik mellett ha törik, ha szakad kitartok.
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Elszomorít néha, amit látok a rendezvények alkalmával. A sok tizenéves, könnyelmű fiatal (ne nem, mintha én nem tizenéves lennék), pocskondiázza egymást, érfelvág és drámázik. Annyival szívesebben éltem volna jRock fan-ként abban az időszakban, amikor még a bulik kis családias hangulatúak voltak, mikor mindenki ismert és bírt mindenkit, legalábbis nem utálták nyaltan egymást, mert örültek, hogy vannak annyian, amennyien, és találtak egy közösséget, ami nem nézik ki őket, mert máshogy öltözködnek, viselkednek és más zenét hallgatnak. Az sokkal jobb lehetett, mint ez, ami most megy. Nekem fontos ez az egész… hát, most már nem mondom azt, hogy japános közösség, mert ez minden, csak nem közösség. Inkább azt mondom, hogy fontos számomra maga az a tény, hogy én szeretem Japánt, a kultúráját, a zenéjét, a nyelvet, mindent. Fontos, mert itt találtam meg a helyem. Eleinte azt hittem, hogy a “japánosok” többsége így van a dologgal… De úgy tűnik, mégsem, és elszomorít, hogy olyanok, akik számára ez az egész olyan fontosnak látszott, mint nekem, most már utálkozva fröcsögnek bárminemű japános tevékenységről. Én nem tudom kiirtani magamból a múltat, azokat a zenéket, amiket régen hallgattam, azokat a hobbikat, amiket régen űztem. Azok is hozzám tartoznak, ezért nem értem, hogy lehet képes valaki így megtagadni azt, ami egyszer a része volt. Itt nem arra gondolok, hogy soha ne változzon meg, csak annyi, hogy ne felejtse el, honnan jött. Én sem fogom, soha.
×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×-×
Ennyi lettem volna most, néhány innen-onnan összecsipkedett, piszkozatokból összeválogatott gondolatfoszlányommal, és azokkal, amik csak most fészkeltek a fejembe. Lehet, hogy magadra ismersz. lehet, hogy nem.
Nem céloztam ezt különösebben senkinek, csak úgy lett.
Nincs pár szó a mindennapjaimról, max annyi, hogy az egyetem nagyon jó, és nagyon király, és nagyon élvezem. :D Ennél többet nem vagyok hajlandó írni, mert akkor meglódulnak az ujjaim, és éjfélkor se állok fel ebből a székből XD Mert persze, most van kedvem pötyögni :D
Jellemző~
